Az értelem a következtetés képessége - eddig jutottunk. Úgy érezhetjük, ez kevés, ezért szükséges lehet megmagyarázni ezen definíciónkat. Különösen azért, mert napjainkban széles körű kutatás tárgya a mesterséges értelem - ennélfogva igen sok itt a félreértés.
A mesterséges érelem kutatói szerint az értelmes entitás olyan, aki megfigyeli a környezetét és úgy cselekszik, hogy sikerét maximalizálja. Vegyük észre, hogy ez a definíció explicite nem tartalmazza a következtetés képességének szükségszerűségét, hacsak azt nem állítjuk, hogy a sikermaximalizálás csakis következtetések levonása útján lehetséges.
Képzeljünk el egy egyszerű környezetet, mondjuk egy szobát, melyben az entitás, mondjuk egy kutya, akkor kap ételt, ha megnyom egy gombot. Kísérletek azt mutatják, hogy az állatok ilyen leegyszerűsített környezetben hamar megtanulják, hogy a gomb benyomásával ételhez juthatnak, így innentől ezt a gombot használják, ha éhesek.
Vegyük észre, hogy ebben a környezetben az entitás sikerének egyetlen meghatározója az, képes-e enni, amikor éhes. Mi történik, ha a kísérletet így változtatjuk meg: a gombnyomás hatása legyen az, hogy egy csapból víz folyik egy alul lyukas edénybe, az entitás célja pedig az, hogy az edény ne ürüljön ki. (Feltesszük, hogy a csapból gyorsabban folyik a víz, mint ahogy az edény alján kifolyik.) Ekkor az üres edény az "éhes" állapotnak felel meg, a teli pedig a "jóllakott" állapotnak. Az entitás egyetlen feladata az, hogy érzékelje, hogy az edény kiürült, és akkor megnyomja a gombot. Ilyen funkció egyszerű emelővel is megoldható - hasonló mechanika üzemel a legtöbb vécétartályban. Mondhatjuk hogy az így elkészített emelő, amely automatikusan benyomja a gombot amikor a vízszint lecsökken, értelmes? Nem igazán látjuk értelmét ennek a kijelentésnek.
Azt mondod: Dehát itt nincs entitás, nincs érzékelés!
Azt mondom: Akkor szereljünk egy lézeres távolságmérő műszert az edény fölé és amikor az a vízszint bizonyosnál nagyobb távolságát méri, az elektronika kapcsoljon be egy pneumatikus kart, ami megnyomja a gombot. Ez már entitás lenne? Ez már érzékelés lenne?
Valami felett elsiklottunk.
Az értelem definíciója azt mondja, hogy az entitás sikermaximalizálásra törekszik. Ez azt sugallja, létezik az értelemnek valamiféle sikerfüggvénye, ami egy maximumos függvény. Hogy minek a függvénye a siker?
Azt mondanánk külső és/vagy belső állapotoknak. Azt mondanánk, a jóllakottság belső állapot, az pedig, hogy van egy eszközöm, amivel bármikor képes vagyok ételt szerezni, külső állapot.
Itt ismét a pongyola megfogalmazás csapdájába eshetünk.
Azt mondod: A jóllakottság belső állapot. De mi alapján mondod ezt? Az edény telítettsége az emelőmechanika belső állapota? Vagy az érzékelőkamera belső állapota? Azt mondanád, az edényt és az emelőt nem tekinthetjük különállónak?
Azt mondom: A jóllakottságot az entitás érzékeli. És ez nem különbözik attól, mint ha azt érzékeli, hogy esik az eső, vagy hogy kopognak az ajtón. Ne feledd: A test is a környezet része.
Azt mondom: Érzékelem hogy van egy eszközöm és az a tapasztalatom hogy ha használom, bármikor tudok ételt szerezni. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy az "az a tapasztalatom" kifejezés azt jelenti "azt érzékelem a múltban" - hiszen végtére is mi mást jelenthetne? A múlt is csak az érzékelés tárgya. (Erős a kísértés, hogy azt mondjuk, a múlt, az emlékezet is a környezetünk része bizonyos értelemben. Másképp érzékeljük ugyan mint a jelenlegi környezetünket, de hiszen a testünket is másképp érzékeljük mint környezetünk egyéb részeit. Erre a gondolatra később még visszatérünk.)
Azt állítottuk: Az intelligens entitás sikermaximalizálásra törekszik. Hogy van egy sikerfüggvénye, ami maximumos. Egyszerű analógiával a következőt mondhatjuk: Ha a sikerfüggvénye aktuális értéke magas, akkor boldog, ha pedig alacsony, akkor boldogtalan (esetleg fél stb.). És itt nem arról beszélek, hogy a sikerfüggvény magasabb értékei a boldogság magasabb fokozatainak felelnek meg - azt mondom, a sikerfüggvény magasabb értéke - maga a boldogság.
Azt hogy az értelmes entitás sikermaximalizálásra törekszik, úgy is mondhatjuk:
Az entitás motivált.
A motiváltság az értelem alapeleme.
Álljunk meg itt egy pillanatra! Mi következik ebből? Vagy még inkább: Bizonyosak vagyunk ebben? El tudunk képzelni olyan értelmet, amely nem törekszik sikermaximalizálásra? Egy olyan értelmet, ami nem akar semmit?
Hiszen ami nem akar semmit az nem is fog tenni semmit. Ha nincsenek feltételei a boldogságnak, amiket az entitás el akar érni, vagy feltételei a boldogtalanságnak (fájdalom, éhség, szomjúság, stb.) amiket az entitás el akar kerülni, akkor ez az entitás szükségképpen passzív. Egy ilyen értelemről épp passzivitása folytán megállapíthatatlan hogy értelem-e egyáltalán. És passzivitás alatt ne értsünk feltétlen fizikai cselekvést. Hiszen egy értelem örömét lelheti a puszta gondolkozásban is. Viszont ha abban sem leli örömét, nem is fog gondolkozni.
Valóban így áll a dolog: egy passzív értelem már egyáltalán nem is tekinthető értelemnek.
Az, hogy az érelem aktív, ami annyit tesz, hogy az értelem cselekvő. Cselekvésével befolyásolja az általa érzékelt valóságot, melynek paramétereitől függ a sikere. Az értelem a siker maximalizálására törekszik.
